Soha, sosem az ÉN került előtérbe, hanem mindig a MI

Forrás: Kiss Tamás: Magyar Egyetemisták és Fősikolások Szövetsége – 1956 Szeged. Belvedere Meridionale, 2002, 132-159.pp [jegyzetek 159-168]

Bevezetésként azt szeretném kérni, hogy beszéljen nekünk gyermekkoráról.
Az ember az elmúlt 50 évben megszokta, hogy önéletrajzot ír, az ’50-es években is elég sokat kellett gyakorolni, sajnos. 1934-ben születtem Balatonedericsen, a Dunántúlon, ez egy 100 lelkes kis falu. Mindkét szülőm pedagógus volt, ketten voltak ott ők a tanítók, belőlük állt a tantestület. Mint tanítógyerek éltem meg a II. világháborút. 1945-től Keszthelyre a premontrei gimnáziumba írattak be. Apámat akkor kivitték szovjet hadifogságba, anyámmal maradtunk hármasban – öcsém 8 évvel fiatalabb volt. ’48 végén apám hazajött, ’52-ben viszont szegény anyám halt meg. Nem mondom, hogy nyomorban éltünk, de azért nagyon szolidan és nagyon szerényen. 1953-ban érettségiztem, „jelesre értem”, és villamosmérnök akartam lenni. De ugye értelmiségi származással nehéz volt bekerülni első nekifutásra.2 Nem is sikerült. Úgyhogy én ’53 nyarán még otthon voltam, és ősztől felmentem Pestre, a csepeli nagy Vas- és Fémművekben dolgoztam 1 évig mint dukkózó, betanított munkás. Jól lehetett vele keresni, de piszok nehéz munka volt. A következő évben megint jelentkeztem az egyetemre. Megint elutasítottak. Akkor megfellebbeztem. Az oktatási minisztériumba kellett személyesen elmenni a fellebbezéssel. Ott álltunk körülbelül hatszázan, és akkor közölték, aki kitűnőre, jelesre ért, az maradjon itt, a többi menjen el. Így maradtunk ott vagy ötvenen, és akkor közölték, hogy jöhetek Szegedre a TTK-ra. Így kerültem én Szegedre, egy olyan szakra, a matek-fizikára, melyhez – műszaki érdeklődésem ellenére – nem volt kedvem. Nem valami híres eredménnyel, de azért az első meg a második félévet befejeztem, és akkor ismerkedtem meg itt a jogászhallgatókkal. A második év kezdetekor elmentem a jogi kar dékánjához és bejelentkeztem, hogy szeretnék átiratkozni. Húsz percet beszélgetett velem és közölte, hogy akkor másnap reggel itt találkozunk. Na, így lett belőlem joghallgató. Ez volt 1955-ben. Az első évet kitűnőre végeztem. Hozzáteszem rögvest, hogy az akkori jogi pálya, tehát bíró, ügyész eszembe nem jutott. Két jó barátom volt, akikkel úgy az első félév után sülve-főve együtt voltunk. Ezek közül az egyik dékán lett, a másik meg akadémikus, tehát én is valahova errefelé tendáltam volna, a tudományos pálya és nem a jogi szakma egyéb – gyakorlati – pályái felé. Amikor aztán bekövetkezett az 56-os ősz, az alapvetően megváltoztatta az életemet.

Volt-e valamilyen politikai irányvonal, ami meghatározta az Ön gondolkodását?
Nem mondanám ezt politikai irányvonalnak, inkább egyfajta érzelmi ráhangolódás, tehát az a fajta élményanyag, amiről az előbb beszéltem, hogy nem vesznek fel az egyetemre jeles érettségi ellenére, csak azért, mert az én apám és anyám tanító, tehát értelmiségi. Látom azt, hogy azok, akik úgymond a hatalom birtokosai – a munkások és parasztok –, még talán rosszabbul élnek vagy még nagyobb nyomorban, nagyobb elnyomásban. Nem is a nyomor itt a legérdekesebb dolog, mert hiszen háború után vagyunk, ebből következőleg bizonyos fokig természetszerű, hogy szegények az emberek. De milyen terror alatt élnek! Csengőfrász – ismeritek talán a fogalmat. Én magam látom, amint az apámat éjszaka vallatják az ávósok, mert ott volt valami politikai beszélgetőkör. Semmi több, tehát semmit nem tettek. De hát ez egy összeesküvés volt. Szerencsére megúszta, mert közelébe se került, csak bekerült a képbe. Hallott az ember dolgokat, amiről viszont nem beszélt. Akkor inkább befele forgatta. Ez meghatározta azt a fajta magatartást, hogy ezen valahogy változtatni kellene, de addig, amíg az ember nem kapott külső lökést, addig nem indult el. Tisztában volt vele, hogy azok a korlátok annyira kemények, annyira merevek, hogy ha én nem akarom, hogy beverjék a fejemet, hogy engem becsukjanak, akkor én befogom a számat.

Volt-e a hallgatóknak valamiféle autonómiája vagy önszerveződő érdekképviseleti szervezete, avagy a későbbi MEFESZ-szel kapcsolatban egy teljesen spontán önszerveződés tanúi lehetünk?
Az egyetemi hallgatóknak semmiféle autonóm szervezete nem volt, akkor már azt hiszem 1948-tól csakis és kizárólag a DISZ, mint ifjúsági szövetség létezett, aminek mindenki kötelezően a tagja volt. Ez a DISZ-élet abból állt, hogy havonta egyszer a DISZ-titkár elmondott valami szentenciát a Szabad Népből, vagy valami brosúrát felolvasott.

Az őszi, Szegedre való visszaérkezéskor az oktatási napokon, akár az egyetemi épületeken belül akár az oktatók, hallgatók között, érzékelhető volt-e egyfajta fellángolás vagy felújulás?
Egy pezsgés volt. Egy évvel korábban az véletlenül sem fordult elő, hogy az egyetemisták egymás között akár csak egy sarokban, vagy a diákszálló egy szobájában, vagy beszélgetés közben politikai kérdésekről váltottak volna egymással szót. Ez tabu volt. Egyszerűen nem merte senki megkockáztatni, hogy ha volt véleménye, akkor azt elmondja. 1956 szeptemberében már az egyértelműen érezhető volt, hogy valami változás előtt állunk. Valami történni fog, valami történik körülöttünk. Nagyon jól érezhető volt. Tehát megindult egy erjedés.

Térjünk vissza szeptember után a beiratkozás után az októberi eseményekhez. Október 16-án volt az első spontán gyűlés. Mik voltak ennek a közvetlen előzményei?
Említettem már, hogy amikor visszajöttünk, akkor ránk ragadt ez a nyüzsgés. Valamikor október tizedikén mutatott meg nekem a Lejtényi Andris egy A/4-es papíron, egy gépelt szöveget, amit az ő elmondása szerint az egyik budapesti haverja küldött le neki postán. Ennek a tartalma az volt, hogy követeljük az orosz nyelv fakultatívvá tételét, és ha ezt nem teljesítik, akkor valamikor október végére tűzte ki – azt hiszem – a röplap, akkor bojkottáljuk, magyarul nem megyünk be az órákra.3 Ezt a lapot titokban adogatták egymásnak: Olvasd el, mit kaptam! De még egyszer mondom, ahogy az előbb is említettem, ez még csak ilyen kettes csoportokban volt. A legjobb barátomnak megmutattam, de már nem raktam ki a falra. Ez volt körülbelül a hangulat. És akkor a Lejtényi Andrissal, beszélgetve erről a bizonyos felhívásról, az orosz nyelvi bojkottról, kattant be először az a gondolat, hogy: Gyerekem, itten nem csak orosz nyelv van, van itt honvédelmi oktatás, van ez, van az. Tehát hangsúlyozom még egyszer, egyelőre csak ilyen szociális, ilyen mai „HÖK” problémák, és szó sincs róla, hogy itt buktatunk, szervezetet csinálunk. Az egyéniségéből fakad az egyik embernek az, hogy ilyen megoldást keres, és az egyéniségéből fakad az is, ha másfélét.
Az ötlettel – csináljunk egy szervezetet! – elmentünk Tóth Imréhez, aki eggyel fölöttünk járt, aztán az Aszalós Jancsihoz. Az ezt követő 2-3-4 napban megint csak úgy kiscsoportos módon, talán öt-hat embernek mondogattuk, de terjedt ilyen hólabdaszerűen ez a hír, hogy gyerekek, itt valami szervezetet kéne csinálni, ezt is kéne követelni, azt is kéne követelni. Ennek az egyik ilyen szülőhelye¬ 14-én, 15-én a diákklub volt, a központi épülettől kicsit balra. Oda jártunk egész nap. Délben ebédelni, délután meg úgy összenyitották az egészet. Ott lehetett dumálni, még talán inni nem is lehetett, azt hiszem, ott semmiféle kimérés nem volt. Nos, hát ez a diákklub lett aztán a mi főhadiszállásunk. 16-án történt az a bizonyos első gyűlés, amivel kapcsolatosan a későbbi vádlott-társaim (a Tóth Imre, a Gönczöl Dezső és így tovább, akik még, hogy így mondjam, vezetők voltak), és én úgy emlékezünk, hogy nem mi szerveztük. Később majd elmondom, hogy ez miért van így. Van néhány visszaemlékező, aki állítja – most 30 év múltával –, hogy ő is szervezte és ő is csinálta a kézzel írt plakátot, hogy diáknagygyűlés lesz az Aud. Max-ban. Én úgy tudom, meg az 1957-58-as tanúvallomások is azt bizonyítják, hogy az akkori egyetemi DISZ-bizottság és pártbizottság hallgat, mert… És itt meg kell, hogy álljak.
Minden karon legalább 2-3 ember besúgó volt. Az egyetemi DISZ- és pártbizottság fél óra múlva pontosan tudott mindenről. Tehát abszolút nem volt titok az, hogy Szegeden a Jogi Kar meg a Bölcsészkar – elsősorban ez a két kar – duruzsolt, nekünk is voltak bölcsész ismerőseink, haverjaink, akik jártak a diákklubba. Abban az időben azért az orvoskar kicsit az a másik oldal volt, nem is szerettük egymást. Na, tehát a joghallgatók és a bölcsészhallgatók között terjedt el a hír, és erről tudomást szereztek. És elhatározták, valamelyik elvtársnak az jutott eszébe, hogy na, akkor összehívjuk a diákokat és majd mi megmagyarázzuk nekik, hogy mi most a jelenlegi politikai helyzet. Ez egy szokásos fogás volt, hogy így mondjam. Kiáll valaki és mondja. Hogy mennyire így van… és itt előre kell, hogy szaladjak néhány napot. Október 20-án van a második nagygyűlésünk, és ennek a hatására a minisztérium elrendeli, hogy az ország összes egyetemén nagygyűléseket kell tartani, és az egyetemi párt- és DISZ-vezetés magyarázza meg a kari, egyetemi ifjúságnak, hogy: elvtársak, most ez a politikai helyzet. És a műegyetemi, a gödöllői, a soproni, a debreceni és az összes vidéki nagyvárosban ezeket a 22-i – mert az esett hétfőre – gyűléseket ezek tartják. Ők hívják össze, kijönnek az emelvényre a DISZ-titkárok, a párttitkár, a rektor, a stb. és elmondják a szentenciát. Az egy más kérdés, hogy aztán később elkezdődnek a hallgatói hozzászólások, összeugrik – órák alatt, másnapra – ez a megtervezett dolog és átalakul azzá, ami most már tudjuk, hogy micsoda.
Visszatérve tehát, én biztos vagyok benne, hogy ezt a DISZ bizottság hívta össze, olyannyira, hogy 16-án délelőtt már bennünket is megkerestek a DISZ vezetők. Hogy tárgyaljunk: „Csináljátok a DISZ-en belül! Mondjátok, mit akartok?” Tehát próbálták kifogni a szelet a vitorlából. És akkor mi nem tárgyaltunk, hanem elmentünk. Jó, hát akkor nagygyűlés van, elmegyünk oda, majd meglátjuk, hogy mit mondanak. Tóth Imre is úgy emlékszik rá vissza, meg jómagam is úgy emlékszem, hogy mikor bementünk, akkor tele volt a terem, és senki nem ült a katedrán. Egyébként ugye az volt a rend, hogy akkor ott kinn ült az elnökség. Mire mi fölvonultunk oda a katedrára, s közöltük, hogy gyerekek, akkor mindent ötletet dobjunk föl, és elkezdtük mondani azt az elképzelést, hogy egyetemista szervezetet hozunk létre, hogy ennek a szervezetnek milyen felépítése legyen, és hogy jöjjön létre. Tehát úgy körvonalaztuk, és hogy a szervezet majd milyen tanulmányi, meg szociális, meg egyéb kérdéseket követelne vagy próbálna kihajtani, az orosz nyelv fakultatív oktatásán túlmenően. Mint utólag egyébként kiderült, ott voltak a DISZ-vezetők, de nem jöttek még akkor ki. Féltek. Nem tudom miért, őket kéne megkérdezni, azóta sem nyilatkoztak még erről. Ez volt az első alkalom, a 16-i, amikor nem kis csoportokban, nem a barátomnak mondtam el a véleményemet. Én vezettem le a gyűlést, megadtam a szót, s mondtam: na, akkor most te következel, most te következel… Azalatt a körülbelül 3 óra alatt, amíg ez a gyűlés tartott, (nem tudom pontosan, hány óráig, ennek nincs nyoma) addig az induló 25-30 %-os feszültségi fokról 99, ha nem 100 %-ra futott föl fokozatosan a hangulat. Attól, hogy elmondtuk, milyen szervezetet akarunk létrehozni. Ebben nem volt vita, nem volt senkinek semmiféle hozzátétele. Jó, majd csinálunk szervezeti szabályzatot, stb. Azt hiszem akkor, amikor elfogadták, hogy megalakítjuk a MEFESZ-t4, (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét) már akkor kihirdettük, hogy 20-án megtartjuk a következő gyűlést, most már mi. És akkor pontokba foglalva szépen elmondjuk, hogy mit akarunk, sőt abban maradtunk, hogy most a nagygyűlés után mindenki szépen hazamegy az adott karra, összehívják a gyűléseket és megválasztják a karonként 3-3 úgymond vezetőségi tagot. Minket nem választott meg a Jóisten sem, mi csak úgy kiálltunk ide a porondra. Akiket titkosan megválasztanak, azokból összejön egy úgynevezett 18-as bizottság, és az a 18-as bizottság 18-án és 19-én összeállítja a 20-i nagygyűlés elé kerülő szervezeti szabályzatot és programot.
De térjünk vissza a 16-i gyűlésre… Egyszer csak valaki felállt, hogy ha már itt tartunk, akkor követeljük ezt is… És jött a politika. Aztán jött a másik, ha azt lehet, akkor követeljük ezt is! Neveket nem tudok mondani, egy név maradt fönn, a Putnik Tivadarnak a neve, ő úgy tudom, bölcsészhallgató volt, akit abban az évben vettek vissza az egyetemre. Korábban a jugoszláviai kapcsolatai miatt – onnan származott – talán el is ítélték a 40-es évek végén. Idősebb volt mint mi, egy olyan 4-5 vagy 6 évvel. Neki is volt ott egy olyan elég kemény hozzászólása: többek között a szovjet csapatokat vonják ki. Érthető, hogy még inkább érzelmileg is alkalmas volt arra, hogy azt elmondja. Akkor történt az – határozottan emlékszem – hogy leintettem, hogy hallgassatok most gyerekek, ezzel a MEFESZ alakuló ülését befejeztük, ezennel átalakulunk politikai tömeggyűléssé, na most mondjad! Ezért jegyeztem meg, mert abban a pillanatban valami átsuhant az agyamon, hogy gyerekek, ebből oltári nagy baj lesz, ebből oltári balhé lesz. Na most, ha én, aki itt a levezető elnök vagyok – ami egy órával ezelőtt vagy kettővel még eszembe se jutott –, akkor engem durván felelősségre vonnak. Ha viszont ez egy tömeggyűlés, akkor minden más. Joghallgatóként úgy ítéltem meg, hogy nem olyan súlyos, hogy én csak ott ilyen passzív szereplő vagyok, de nem irányító, nem vezető, nem szervező. Na, átalakultunk politikai tömeggyűléssé és egymás után jöttek a keményebbnél keményebb követelések. A végén azzal zártuk, hogy mindenki elmegy haza, megválasztják a vezetőséget, és a diákklubban találkozunk 19-én. Ez egy zajos este volt, mondanom sem kell. Bár akkor még néhányan, a Lejtényi, a Gönczöl, jómagam, a Tóth Imre, úgy egy hatan-nyolcan – a legagilisabb résztvevői ennek a csapatnak – vonultunk át valamelyik koleszba, azt hiszem. Megfogalmaztunk – a kis írógépen valaki leírta – egy „Csatlakozzatok!” című írást az ország összes egyetemistájához. Utána megállapítottuk, hogy mi megalapítottuk Szegeden a MEFESZ-t. Ehhez tessék csatlakozni az egész országban. Ezt a felhívást elkezdték elküldözgetni postán a hallgatók ismerőseiknek. Hogy pontosan hova került, hova nem, azt nem tudom, de hogy elkerült, az teljesen biztos, mert négy nap múlva, a 20-i nagygyűlésünkön jöttek a visszajelzések.

Október 16. és október 20. között történtek-e valamiféle megkeresések az egyetem vezetése és a DISZ részéről?
Mint utólag kiderült – hát akkor mi nem tudtuk természetesen, csak éreztük – mindenütt megvolt a megfelelő besúgóhálózat. 16-án este már a pártbizottság mindenről tudott. Hogy itt valami oltári baj van elvtársak, itt föllázadt az egyetemi ifjúság, itt követelik a szovjet csapatok kivonását, itt választásokat követelnek, itt a Rákosiék fejét követelik és még a tanulmányi követeléseket is ráadásul. Itt valamit tenni kell. Akkor kiadták a DISZ bizottságnak, hogy azonnal üljenek le, mert úgy látszik, – így utólag mondom – hogy ahhoz nem érezték elég erősnek magukat, hogy egyszerűen szétcsapjanak köztünk és azt mondják, hogy na, ki volt az a tíz ember, kirúgni az egyetemről minimum, ne adj Isten mondjuk csak izgatásért két évre becsukni. Ezek nem voltak elég erősek. Tehát megbízták az egyetemi DISZ bizottságot, hogy vegye föl a hangadókkal, a vezetőkkel a kapcsolatot, és próbálja őket rábeszélni, hogy a DISZ-en belül maradjanak, és majd a DISZ felvállalja ezeket a problémákat. Azt vállalja fel, amit ő fölvállalhat. Nyilván azokat a radikális követeléseket, amiket mi ott – a mi szócskán van a hangsúly, mert ezt nem én találtam ki meg nem ő, hanem mi – megfogalmaztunk, azt ők nem fogadják el. És akkor 17-én még emlékezetem szerint volt a jogi karon és tudomásom szerint a többi karon is az a bizonyos kari gyűlés.
Hogy a többi helyen pontosan hogy történt, nem tudom. Azt tudom, hogy a jogi karon a Perbíró megengedte, hogy ott is tartsunk gyűlést. A 16-ira nem kértünk engedélyt, mert nem mi szerveztük. Ráadásul akkor a 16-i események híre már fönt volt Pesten, és a Kónya Albert, az akkori oktatásügyi miniszter 17-én lejött Szegedre megnézni, hogy mi történik itt.6 Eljött a jogi karra, mert nyilvánvalóan azt az információt kapta, hogy itt elsősorban a jogászok azok, akik nyüzsögnek, nem az orvosok meg a gyógyszerészek meg a TTK-sok. A legnagyobb meglepetésünkre a Kónya nem mondta azt, hogy ahányan vagytok ki vagytok rúgva, megmondta azt, hogy gyerekek ez marhaság, ezt felejtsétek el. Azt mondta, hogy ő a tanulmányi követelésekkel egyetért, és egy szóval nem mondta, hogy ő nem ért egyet azzal, hogy egy külön rétegszervezetet, egy külön egyetemista szervezetet csináljunk. Nyilvánvaló, hogy ott nem azzal kezdtük, hogy miniszter úr, egyébként pedig a szovjet csapatokat kivonnák-e? Mert ott nem mondtuk. Tehát magyarul, a Kónya nem tiltott el bennünket, ennek következtében az egyetemi vezetők, a dékánhelyettes7, a rektor8 sem tiltott, hanem elkezdett támogatni bennünket. Itt ezen a jogi kari gyűlésen titkos szavazással az ott megjelenő mintegy 400-500 hallgató három joghallgatót választott meg ebbe a bizonyos 18-as bizottságba; a Tóth Imrét, a Fodor Attilát és jómagamat. A Lejtényi Andris, akiről beszéltem, aki tulajdonképpen előző nap fölvezette az ötletet, nem került be ebbe a 18-as bizottságba. Mert az Andrisnak volt egy-két olyan egyéniségbeli hibája, hogy kicsit lekezelte azt, akit ő nem szeretett, nem volt olyan közszeretetnek örvendő, én nagyon szerettem, nagyon jó barátom volt, de aki felületesen ismerte, az úgy elutasította. És bizony a Lejtényi Andrist nem választották meg, és ezt mindenki tudomásul vette, hogy az Andris attól kezdve nem a 18-as bizottság hivatalos tagja. Azonban részt vett a munkában azt követően is. Mi sem bizonyítja jobban ennek a demokratikus jellegét, hogy az egyik értelmi szerzőt nem választják be. De hát nem szeretik! Engem beválasztottak, mert engem – mit tudom én – jobban szerettek. Meg a Tóth Imrét. Az akkor harmadikként beválasztott Attila viszont nem csinált semmit ott, volt, de aztán attól kezdve gyakorlatilag tényleges szerepe nem volt a dologban.
18-án összejöttünk a diákklubban, kiderült, hogy kit választottak meg a TTK-ról, a bölcsészkarról, az orvosoktól, a gyógyszerészektől, a pedagógiai főiskoláról.9 Akkor szóltak a DISZ vezetők, hogy üljünk le és tárgyaljunk. És valahol ott azon a környéken, a diákklub mellett volt a DISZ bizottságnak az irodája, a hosszú asztalnál ott ültek a DISZ vezetők, itt meg ültünk mi. Nem mind a 18-an, de mit tudom én tízen, valahányan. Formálisan nem alakult meg a szervezet, mert ahhoz engedély, kellett, de mi megalakítottnak tekintettük, és ez elég volt. Gyakorlatilag két napig azon ment a vitatkozás, hogy maradjunk-e a DISZ-en belül, tehát ne csináljuk ezt a külön szervezetet, hanem mint DISZ-tagok – mert ahányan voltunk, minden DISZ-tagok voltunk, sőt voltak köztünk DISZ vezetők is, bár csak csoportvezetők, nem felső vezetők. Szóval maradjunk a DISZ-en belül és ott követeljük ezeket a jogokat. De ennek a 18-as csapatnak talán egy vagy két ember kivételével a nagy többsége, és alapvetően jómagam, az Andris és a Totya is azt mondta, hogy szó se lehet, mi a DISZ-szel nem közösködünk, már ebből nekünk elegünk van, hazudtatok eleget, hülyéztetek eleget. Ezt most már mi végigcsináljuk. 18-án, 19-én ez a 18-as bizottság azon túl, hogy vitatkozott a DISZ-vezetőkkel, arra is fordított időt, hogy a Lejtényi meg a Tóth Imre meg az én részvételemmel megcsináltuk a Szervezeti Szabályzat tervezetét és ezt akkor megvitattuk a 18-as bizottságban pontonként. Nagyon lényeges volt, hogy ami 16-án elhangzott ötletszinten, abból állított össze egy csokrot – azt hiszem 20 pontot – a 18-as bizottság. Kitaláltuk azt is, hogy a Nagy Imrét behívjuk a nagygyűlésünkre. Ugye ő volt akkor a Nagy Ő, akit mindenki a zászlójára tűzött. Két megbízottunk, a Tóth Imre és még valamelyik társunk föl is utazott Pestre. Elmentek az Őrsi utcába, de csak a feleségével tudtak beszélni. Azt mondta, hogy nincs otthon, másnap jöjjenek vissza, de nem valószínű, hogy elvállalja a lejövetelt. Megvárták a másnapot is, de nem tudtak a Nagy Imrével beszélni. Így nem tudtuk meghívni sem. Utólag jegyzem meg zárójelben, hogy feltehetően nem is vállalta volna a nagygyűlésen a beszédet, hisz köztudott, hogy a 23-i parlamenti Kossuth téri dologra is nagyon nehezen lehetett rákapacitálni. Azért ez arra jellemző, hogy mi a Nagy Imrét szerettük volna hallani.
Két dolgot kellett figyelembe venni még. Az egyik az, hogy ami a tanulmányi követeléseket illeti, az lehetőleg mindenkire vonatkozzon. Az általános követeléseket próbáltuk kiszűrni és megtartani a sok ötletből. A 18-as bizottság úgy határozott, hogy a politikai követelések mindegyikét bevisszük, egy kivételével. Nevezetesen a szovjet csapatok kivonását nem követeljük, ezt nem vesszük bele. Ez 16-án elhangzott, azt mondtuk, hogy fölvállaljuk, hogy ezt nem terjesztjük elő. Aztán lesz, ami lesz. Megbeszéltük, hogy a Gönczöl Dezső mond egy bevezetőt. A Perbíró professzort megkértük, hogy ő legyen a levezető elnök.
És meg kell mondjam, hogy valamikor 18–19-én több barátom szólt, hogy te, ebből marha nagy baj lesz, úgy kirúgnak az egyetemről, mint a pinty. Mondtam: ha már egyszer elkezdted, ha már itt fölvetted a kolompot, azt rázni kell, nincs mese. Most már egy kicsit fatalista lett az ember, hogy hát lesz ami lesz, most már ezt végigcsináljuk. És hogy megértsétek, hogy az ember miért lehetett akkoriban fatalista, hát azt látta, hogy én elmegyek a dékánhoz és azt mondom, hogy dékán úr legyen kedves a 20-i nagygyűlésünkre jöjjön el levezető elnöknek. S ő nem azt mondja, hogy menj a fenébe, hanem: „Gyerekek, ez megtiszteltetés számomra, természetesen ott leszek!” Elmegyünk a rektorhoz, meghívjuk: „Természetesen ott leszek!” Hát már elnézést: ha a rektor, és a dékán azt mondja, hogy én jó úton járok, és nem azt mondja, hogy ezt azonnal hagyd abba, akkor bármennyire az embernek a hátsó agyában benne van a sejtés, hogy itt valami gáz lesz, hát akkor is csinálja.
Két napig vitatkoztunk, nem tudtunk megegyezni és annyit még mindenképp hozzá kell tenni, hogy még Bohó Róbert, a Petőfi-kör küldöttje is lejött Pestről, akinek mondjuk, hogy nem Robikám, erről szó sem lehet, mi nem közösködünk, akkor legalább menjünk föl tárgyalni a Tánczos Gáborékkal. Jó, a nagygyűlés után fölmegyünk. Tehát tárgyalni hajlandók vagyunk, de most már beadni a derekunkat nem. Mi már megvárjuk a 20-i nagygyűlést. Ezzel fejezzük be 19-én.

Mivel magyarázza az egyetem vezetésének ezt a fajta hozzáállását? Elképzelhető, hogy egy évvel ezelőtt ez teljesen másképp történt volna, máshogy reagáltak volna erre a szervezkedésre?
Én azt gondolom – hangsúlyozom: utólag –, hogy akkor, ’56 tavaszán a XX. kongresszus hírére, nem csak Szegeden, hanem a kis falvakban is, az egész országban ugyanaz volt a hangulat, valamit vártak az emberek. Érezték, hogy itt valaminek be kell következnie. Azok, akiknek koruknál fogva kellő politikai tapasztalatuk volt, tisztességesek, becsületesek voltak és látták, hogy ez valóban a tömegek, a nép, az egyszerű ember akarata. Ez nem valami – három ember által kitalált – hülyeség vagy piszokság; egyszerűen érzelmileg nem tudtak nem azonosulni vele. Látható, hogy jónak tartották azt, hogy az, ami 1956. október 19-én és 20-án ebben az országban volt, azt meg kell változtatni. Nem úgy, hogy most szétlőjük a várost, nem úgy, hogy fegyvert ragadunk és nekimegyünk az orosz tankoknak, mert erről szó nem volt. Ezzel ők mélységesen egyetértettek és ha úgy tetszik, még – nem mondom, hogy az élére álltak, de – segítették is ezt.

És elérkezett a Nagygyűlés napja...
20-án természetesen tele volt a terem, alig fértünk be, lógtak az ablakon, az ajtón, a lépcsőházban… Addigra már a Délmagyarországban is megjelent egy néhány soros kis közlemény, hogy itt valami történik. De csak úgy nagyon szőrmentén, azt hiszem, 18-án. Viszont lent volt a Magyar Rádió, hogy csinálnak egy riportot.10 Jó, csináljanak riportot. Az Auditórium Maximumban nemcsak a terem volt zsúfolásig, hanem állni nem lehetett. A folyosón végig álltak és az épület előtt is és a srácok kihangosították a nagygyűlést. Egy visszaemlékezőtől hallottam jóval később, hogy mikor már másfél órája rágódtunk a szervezeti szabályzat egyik-másik pontján, hogy most ezt hogyan fogalmazzuk meg, akkor morogtak, hogy hagyják már abba, mikor jönnek már a követelések. Magyarul, a tömeget istenigazából nem is a szervezet, meg a Szervezeti Szabályzat érdekelte, hanem: „Mikor mondja ki végre valaki hangosan azt, ami itt nekem belül van?” Ezt várták.
A nagygyűlés azzal kezdődött, hogy a Perbíró megnyitotta, üdvözölt. Nagyon sok oktató ott volt, a rektor, a dékán, professzorok. Az első sorokban ültek. Mi a Lejtényivel meg a Gönczöllel ott ültünk kint. És másfél-két órán keresztül megvitattuk a Szervezeti és Működési Szabályzatot, pontonként megszavaztattuk, majd egybe megszavaztatta a Perbíró professzor – természetesen ezt teljesen szabályosan kellett csinálni. Közben derült ki, hogy részint vannak ott küldöttek, talán két vidéki városból, illetőleg üdvözlő táviratokat11 hozott a postás és azt ott felolvastuk. (Feltehetően az a bizonyos 17-i felhívásunk csak megérkezett, mert 17-én hajnalban csináltuk, azt legkorábban 17-én adtuk fel és két nap múlva itt volt a válasz. Ez mostani viszonyok mellett is elég gyors forduló, az akkoriak mellett meg különösen. És ez újabb lendületet adott természetesen az egész dolognak.) Majd jöttek a követelések. A követeléseket én olvastam fel. A tanulmányi követelések úgy voltak, hogy úgy van, igen, követeljük… ,de nem voltak olyan jelentősek. Senkinek semmiféle hozzászólása nem volt, hogy most ez nem jó vagy ki kell egészíteni. Aztán jöttek a politikai követelések. És ahogy radikalizálódott a 18-i bizottság által összeállított politikai követeléseknek a tartalma, úgy erősödött a tömeg tapsa és éljenzése. Azt, hogy Nagy Imrét és Lukács Györgyöt válasszák be a központi vezetőségbe, azt megtapsolták. Azt, hogy szabad, demokratikus választási rendszert követelünk, akkor majd szétszakadt a terem. Mint mondtam, a 18-i bizottság úgy döntött, hogy a szovjet csapatok kivonásáról szóló követelést, mely ezután következett, nem olvastam föl.
Túlértünk a listán. Akkor ki szól hozzá a követelésekhez? Talán az első hozzászóló bedobta március 15-ét, hogy legyen nemzeti ünnep. Ez valahogy kimaradt, megmondom őszintén nem tudom, miért maradt ki, szégyelltem is magam miatta. A következő hozzászóló nagy szerényen kezdte: Halász György IV. éves orvostanhallgató vagyok, én azt gondolom, hogy itt élnek, laknak tízezrével a szovjetek, küldjék őket haza. Megint majd leszakadt az egész terem. Mire a Perbíró professzor, mint levezető elnök és aki – nagyon tisztességes ember volt, én nagyon szerettem, becsültem – nyilván látta, hogy ez az a pont, ahol a gát elszakad. Addig még esetleg elmegy a hatalom, hogy jó, hát követeljetek, legfeljebb nem lesz belőle semmi, de hogy a szovjet elvtársakat, a szovjet csapatokat innen kivigyék, hát na ne, ez már forradalom! Szóval a professzor úr azt mondta, hogy ne dőljön be a hallgatóság az ilyen provokatív követeléseknek, mert ha ezt követelik, akkor az egészből nem lesz semmi. Ennek ellenére a hangulatot nem lehetett lecsillapítani. A végén senki nem mondta azt közülünk, hogy hát akkor ezt nem vesszük be. Úgy voltunk vele, hogy most már ha ez így elhangzott, egye fene, benne lesz a követelésekben.
Ezt így a másnapi Délmagyarország, aki leközölte a követeléseinket nem írta bele. Csak azokat, amiket felolvastunk, meg azt hiszem, a március 15-ét. Miután 21-én most már személyesen küldtünk el Debrecenbe13, Miskolcra, Pécsre a társaink közül, hogy vigyétek a Szervezeti Szabályzatot meg a követeléseinket, azokban bizony benne volt a szovjet csapatok kivonásának a követelése. Az is érthető, hogy 1956. október 21-én a Délmagyarország újságírója nem merte leírni az újságjába, hogy a szovjet csapatokat vonják ki.
Minden intő figyelmeztetés ellenére benne maradt és akkor a nagygyűlés után felmentünk a rektor szobájába. Azt mondta, hogy a legszükségesebb technikai feltételeket, hogy a szervezet működni tudjon, amennyi kell hozzá, azt biztosítja. Ott beszéltük meg, hogy az Abrudbányai meg az Ács elmegy Pécsre, ki Debrecenbe megy, ki Miskolcra – még talán Veszprémbe is valaki –, és a Lejtényi meg én menjünk föl Pestre. Ennek megvolt a technikai háttere is, mert az előbb egy mondattal utaltam rá, hogy az a bizonyos Petőfi-körös küldött rábeszélt bennünket, hogy a Petőfi-kör vezetőivel tárgyaljunk erről a kérdésről, és mi ketten azt mondtuk, hogy rendben van, tárgyalni lehet. Akkor mondta, hogy felvisz bennünket Pestre. Akkor mi meg megyünk Pestre, ott a mi helyünk. Úgy, hogy mi 20-án éjszaka azzal az autóval, amivel ők jártak, felmentünk Pestre és ő is helyezett el a pesti közgáznak a diákotthonában, hogy valamikor találkozunk, kicsit kipihenjük magunkat. És így következett el 21-22-e.
Említettem már, hogy 21-én – túl azon, hogy elment 17-én meg 18-án ez az írásbeli felhívás – gyakorlatilag minden egyetemi központba elmentek a küldötteink, illetve elmentem én magam is. Vittük a szervezeti szabályzatot, a pontokba foglalt követeléseket, miután minden egyetemi központban pontosan a szegedi események hatására a minisztérium elrendelte, hogy ifjúsági gyűléseket kell tartani az egyetemi DISZ és pártbizottságnak, és „fel kell világosítani” az ifjúságot az akkori politikai helyzetről. Ezekre a gyűlésekre részint megérkeztek a mi küldötteink, részint ott voltak a mi felhívásaink, és a korabeli dokumentumok, illetve az azóta ismertté vált dolgok bizonyítják, hogy minden egyes ilyen hivatalosan államilag, párt és DISZ által szervezett nagygyűlés fél óra múlva átalakult MEFESZ gyűléssé.14 Ők is Sopronban, Pécsett, a Műegyetemen csatlakoztak a szegedi egyetemistákhoz és ők is megalakították a maguk MEFESZ szervezetét. Ez abból állt, hogy megszavazták: igen, akkor mi kiválunk a DISZ-ből és mi is MEFESZ-t alakítunk meg. Nyilván közfelkiáltással néhány embert vezetőnek is megválasztottak, illetve, – és ez talán még lényegesebb – ha ma valaki elolvassa, hogy 22-én Sopronban, Veszprémben, Pécsett stb. milyen politikai követeléseket fogalmazott meg akkor az egyetemi ifjúság, látja, hogy gyakorlatilag ugyanaz, mint a mi 20-i tizenegynéhány pontunk. Tartalmilag ugyanaz, kisebb variációkkal és átfogalmazásokkal.
21-én találkoztunk a Tánczos Gáborral, Hegedűs B. Andrással és néhány más vezetőjével a Petőfi-körnek. Akik megint csak azzal kezdték, hogy gyerekek, ezt hagyjátok abba, a DISZ-en belül majd ezek a problémák megoldódnak. Lejtényivel voltunk ott ketten, mondtuk, hogy kérem, erről szó sem lehet, mi nem ezt akarjuk, nem is kaptunk felhatalmazást, hogy erről tárgyaljunk. Kitértünk előle és érdekes volt, hogy a végére – egy-másfél órát beszélgettünk ott – az volt Tánczos Gábornak is a véleménye, hogy lehet, hogy nektek van igazatok. Egyértelmű volt, hogy a Petőfi-körnek, mint a párt egyik értelmiségi vonulatának, eszébe nem jutott, hogy azt a társadalmi rendszert megváltoztassa, csak az, hogy megjavítsa. A mi követeléseink ennél sokkal radikálisabbak voltak, sokkal inkább egy száznyolcvan fokos fordulatot jelentettek. Erre azt lehetett mondani legfeljebb, hogy esetleg lehet, hogy nektek van igazatok. A másik pedig az, hogy nem is nagyon kellett keresni nekünk, hogy hova menjünk, mert híre ment, hogy itt vannak a szegedi küldöttek, és akkor jöttek értünk hatan-nyolcan különböző karokról, hogy ide is gyertek, mert mi is nagygyűlést tartunk, halljuk most élőszóban, hogy mi is történt Szegeden. Jártunk a közgázon, kint a gödöllői agráron – forró hangulatú nagygyűlések voltak – és a Műegyetemen is, a 22-i nagygyűlésen.
A műegyetemi gyűlés nagyon jellemző volt – általam nem ismert 6-8 egyetemista úgymond elrabolt, felültünk a villamosra és mentünk a Műegyetemre. Este volt már és sötét folyosókon vittek és a műegyetemi aulába hátulról mentünk be, ott már folyt a nagygyűlés, mondták a szöveget. Mikrofon, és valamelyik ezek közül a műegyetemisták közül egyszerűen odalépett a mikrofonhoz: Itt a szegedi küldött, engedjétek beszélni! A hatóság: Erről szó se lehet, nincs szükségünk rá! De, halljuk, halljuk, halljuk!… És akkor kicsit zavartan, teljes vadidegen környezetben elmondtam, hogy mit csináltunk Szegeden, hogy ez milyen szervezet, és elmondtam, azokat a követeléseket. Ez volt a dolgunk. Azért is emlékszem erre kevésbé, mert letartóztatásomat követően azokat a dolgokat én igyekeztem elfelejteni, amikről úgy gondoltam, hogy a hatóságnak nincs biztos tudomásuk. Erről nem tudtak, mert senki nem mondta ki a nevemet. A srácok se ismertek. A szegedi, az akárki lehetett. Ezért én gondosan elhallgattam azt, amennyire lehetett, hogy többek között a Műegyetemen is felszólaltam, csak aztán évtizedekkel később, a rendszerváltást követően, nagyon-nagyon régi 56-osok összejöttünk, akkor meséltek, hogy emlékszem rá, hogy álltál ott az oszlopnál. Mondom: még véletlenül sem emlékszem rá.
Addig a párttitkár meg a DISZ titkár mondta magáét, a hallgatók meg morogtak, hogy beszélnek itt hülyeségeket. Mi úgy egy kicsit átszakítottuk a gátat, azaz megpiszkáltuk, átszakadt az magától. Mindenképpen egy gyújtó hatása volt annak, hogy mi ezeken az egyetemi gyűléseken felszólaltunk. Amennyire én tudom, Pécsett ugyanez volt a helyzet. Volt egy újság, a Hétfői Hírlap, csak hétfőnként jelent meg. A Hétfői Hírlap szerkesztője itt volt a mi 20-i nagygyűlésünkön és egy tényleg nagyon hangulatos, lelkesítő cikket írt. Nem követelte a szovjet csapatok kivonását, de a hangulatot nagyon jól visszaadta. Nyilván ezt minden egyetemen olvasták, mert akkor nagyon újságolvasó nép volt az egyetemi hallgatóság. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 22-én minden egyetemen egységesen szinte azt a megoldást választották, hogy kilépnek a DISZ-ből és felvállalják ezeket a most már politikai követeléseket is. Sőt, már 22-én csak a politikai követelésekről volt szó. Kezdett elfelejtődni, hogy tanulmányi követelésekkel indult.
22-én és 23-án a Lejtényivel elhívtak bennünket a DISZ Központi Bizottságába. A DISZ központi bizottságának titkára, mint kiderült, itt volt 20-án Szegeden, inkognitóban. Próbáltak bennünket meggyőzni, hogy gyerekek, ez így nem lesz jó. Az volt a kérésük, hogy járuljunk hozzá ahhoz, hogy még egyszer tartsanak az egyetemeken választásokat, de tényleg titkos választásokat. Senki nem jelöl senkit, nem a DISZ bizottság fog jelölni, nem a pártbizottságból fognak jelölni. Ezek jöjjenek össze Pesten és az ország összes egyetemi hallgatója együtt most már döntsön a további út felől. Erre mi azt mondtuk, hogy ez talán járható út, mert ha valóban itt nem kijelölés alapján érkeznek fel Pestre a küldöttek, akkor az történik, amit mi vártunk. A szándék az volt, és ebben tulajdonképpen itthon is partnerek voltak, hogy legálisabbá kell tenni ezt az egész folyamatot. Azért érezhető, hogy mai fogalmak szerint ez inkább egy fölbuzdulás volt.
A hallgatóság csatlakozása egy emberként történt. Tehát egy ilyen közakaratban nyilvánultak meg, hogy igen, nekik is ez kell. Ez a bizonyos MEFESZ szó, mint egy új szervezet, egy új jelszó jelent meg, ennek volt abban az időben egy kifejezetten jelentős hatása. Ez volt az a szervezet az azt megelőző nyolc évben először, amelyiket nem a központi hatalom hozott létre, mint ifjúsági szervezetet (mint például a DISZ, a Petőfi-kör, a József Attila-kör), hanem egy spontán alulról jövő dolog, amit magunk alakítottunk ki és mi magunk találtuk ki, hogy ezt hogyan is csináljuk.
Ezután következett 23-a. Akkor még délelőtt fent voltunk, már leszóltam telefonon, hogy a Tóth Imre is jöjjön föl, mert már nem győzzük a meghívásokat teljesíteni, mindenki a szegedieket akarta hallani. Megbeszéltük, hogy 23-án találkozunk. Találkoztunk is később. Amikor jött a tüntetés híre, természetesen elmentünk a tüntetésre, de akkor már – meg kell mondjam – ketten voltunk a Lejtényivel, tehát magunkra maradtunk. Pesten jóformán nem ismertünk senkit. Akkor már nem velünk törődtek, akkor már mindenki a tüntetéssel volt elfoglalva. 23-án délután már nem a MEFESZ volt a zászlóra tűzve. Annyi szerencsénk volt, hogy ugye akkor a Petőfi-kör megint megpróbálta kicsit moderálni a hangulatot és szerzett egy hangszórós kocsit és a jelszavakat, hogy: „Varsó”, meg „Lengyelbarátság”, meg „Demokráciát”, meg „Nagy Imrét a vezetésbe” – de nem a szovjet csapatok kivonását – sulykolta a tömeg felé. Mi felismertük a hangszórós kocsin a Hegedűs B. Andrást, akikkel az előző nap tárgyaltunk, és felkapaszkodtunk erre a hangszórós kocsira és így vonultunk egy darabig a tüntetésre. Ennek lett is egy olyan eredménye, hogy az 1957-es nyomozati eljárás során volt olyan kedves az egyik szegedi egyetemi DISZ vezető, aki tanúvallomásában határozottan állította, hogy a Kiss Tamás volt az, aki a 23-i tüntetésen a jelszavakkal felingerelte a tömeget. Eszem ágában nem volt felingerelni a tömeget.
Részt vettünk a tüntetésen, elmentünk a Bem térre, Kossuth térre, onnan a Rádióhoz. A kapuig nem jutottunk el, ott a Múzeumkertben hullámzottunk a tömeggel este 8-9 órakor, amikor már megkezdődött a lövöldözés, harckocsikkal, felborított villamosokkal. A tömeggel úgy éjfélig, éjfél utánig voltunk együtt. Akkor már a Tóth Imrével, mert közben a Lejtényivel valahogy elsodródtunk. Én elmentem arra a helyre, ahol megbeszéltem a Tóth Imrével a randevút még telefonon. Nekem este 8 órakor el kellett menni, ahogy megbeszéltük. Közben az Andrist én elvesztettem és most mondom, hogy azóta sem találtuk meg, állítólag egyszer még visszajött Szegedre, de én akkor láttam utoljára. Attól kezdve a Tóth Imrével voltam együtt. Éjszaka valamikor visszamentünk a kollégiumba, ott volt a szállásunk.15 Napokig nem tudtunk visszajönni Szegedre. Közben elkezdték szervezni az egyetemi nemzetőrséget. Nemzetőrök lettünk, fegyvert kaptunk. Két vagy három napig nemzetőrök voltunk. Aztán mondtuk, hogy most már menjünk Szegedre, most már nekünk itt nincs keresnivalónk. Teherautóval jöttünk először Bajára, aztán Bajáról Szegedre. Itt megint nemzetőrök lettünk a Tóth Imrével együtt. Kint voltunk az öthalmi laktanyában. Akkor ávós laktanya volt, de amikor mi kimentünk már nem voltak ott az ávósok, már csak őrzés volt a feladatunk, ne hordják szét illetéktelen emberek az otthagyott csomagokat, fegyvereket. Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy a dr. Perbíró József prof, aki később itt Szegeden 26-án, 27-én került megválasztásra és ő lett a forradalmi bizottság elnöke, megkérte az oktató ismerősét vagy oktató társát, a katonai tanszéken tanító, azt hiszem hadnagyi rangú Lazúr Barnát, hogy vállalja el a nemzetőrség parancsnokságát és a Lazúr Barna túl azon, hogy a munkások, értelmiségiek és hát a városi polgárok jelentkeztek a nemzetőrségbe, természetesnek tartotta, hogy egyetemi zászlóaljat is szervez, önként jelentkezővel, aki akar jönni nemzetőrnek, ide jöjjön, itt kap egy igazolványt, kap egy géppisztolyt, hozzá tárat meg lőszert, meg feladatot.16 De akkor ettől kezdve ugye feladat van és hát ugye azt csinálod, amit a parancsnokod mond. Így szervezték. Ahogy én visszaemlékszem, egy olyan 150-200 fős egyetemi zászlóalj jött így létre. Ennek volt egy kis egysége az, ahol én voltam, akikkel aztán kimentünk Öthalomra. Olyan húszan voltunk körülbelül. November negyedikéig, ötödikéig ott voltunk kint, mint fegyveres nemzetőrök.

Mi volt a feladatuk?
A nemzetőrség rendfenntartásra szerveződött. A hadieseményekbe nem kapcsolódtunk be, mert amikor hivatalos híre jött annak, hogy az oroszok Budapestet megtámadták, akkor Lazúr Barna minden nemzetőregység felé kiadta a parancsot, hogy azonnal letenni a fegyvert.

Hogyan történt ez?
A Marx (a mai Mars) téren valamilyen építkezésnek a betongyűrűi voltak lerakva. Amikor Tóth Imrével jöttünk haza, éjszaka gyalogoltunk vissza Öthalomról, ezekbe a betongyűrűkbe raktuk bele a fegyverünket. Imre a géppuskáját, nekem géppisztolyom volt. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert a rendőrök később addig nyaggattak, amíg az emlékezetembe vésődött. Mi lett a sorsa, nem tudom.

Mikor volt ez a fegyverletétel?
5-én. De hát akkor az ember nem nézett naptárt. Én úgy tudom, 5-én hajnalban volt ez. 4-én hajnalban törtek rá Budapestre, úgy emlékszem, hogy ide csak 5-én éjszaka jöttek. Tehát 4-én délutánra Lazúr kiadta, hogy most mindenki menjen haza, mi is éjszaka szivárogtunk. Ki-ki ahogy akart, meg ahogy tudott. És hát ki-ki tett vett valamit a fegyverével. Volt, aki jobban eldugta, mint utólag kiderült, de hát mi nem dugtuk el jobban.

Aztán ismét felgyorsultak az események. Mik voltak az 4-e, 5-e utáni érzések, hangulatok? Az egyetemi élet akkor még sokáig nem indult meg...
Tanítási szünet volt, a vidéki egyetemi hallgatók egy jelentős hányada hazament, úgyhogy azok vissza se jöttek negyedikén. Nekem nem jutott eszembe, hogy hazamenjek, nyilván azért is nem, mert Balatonederics kicsit messze van innen Szegedtől, meg egyébként sem, mert végig részt vettem a dolgokban, de nagyon kevesen voltunk akkor, olyan tíz százaléka lehetett itt a hallgatóknak.
4-ét követően 10-ig, 15-ig teljes apátia volt a jellemző ránk. Baróti biztosított egy helyet a MEFESZ irodának, hogy hol, most nem tudom visszaidézni. Tehát volt egy ilyen kis helység, amit úgy hívtunk, hogy MEFESZ iroda, volt benne néhány asztal meg szék, még talán egy telefon is volt. Ott jöttünk össze nap mint nap, nem oszlottunk föl. Nem volt kivel MEFESZ-ezni, nem volt értelme. Hát most itt mit csináljunk? Csak voltunk. És akkor ott merült föl az az ötlet, hogy a politikai ellenállásnak azt a formáját talán választhatnánk, hogy röpiratokat készítünk. Ebben nem én voltam már a főkolompos, segítettem gyártani a röplapokat. Osztottuk meg szórtuk szét a röplapokat. Úgy november közepétől december közepéig. Nem tudom hányat, a rendőrség jobban tudta. Körülbelül egy olyan 30-40 fajtát és több százas példányszámban készítettünk különböző politikai tartalmú röplapokat a Kádárék ellen. Egyértelműen a Kádárék ellen. De már ennek sem lett gyakorlatilag semmilyen eredménye. Decemberben egyébként is jött a karácsony. Hát akkor gyerekek, menjünk haza!
Oktatás még mindig nem volt. December 20-a környékén elutaztam a szüleimhez Balatonedericsre.
Valamikor január 10-15-e táján, pontosan nem tudom, hogyan tudtam meg, hogy indul az egyetemi oktatás. Január közepén jöttem aztán akkor vissza Szegedre. Akkor már egyébként részint a Római krt. 40. alatt volt az albérletem, részint az Eötvös kollégiumban. Nem tudom, mennyire közismert, hogy ősszel itt megalakult egy Eötvös kollégium, ahova a legjobb hallgatókat vették föl. Az a kitüntetés ért, hogy a jogi karról én is bekerültem. De hát ez akkor már csak annyit jelentett, hogy ott laktam. Tehát laktam az Eötvös kollégiumban egy darabig, majd – ahogy szokták mondani – kezdett meleg lenni az ember talpa alatt a talaj, kezdődtek a letartóztatások. A házinénim fogadott, amikor kimentem egyszer a Római krt. 40-be azzal, hogy Tamás, az Istenért, itt volt éjszaka nyolc-tíz pufajkás, föltúrták a szobáját, le akarták tartóztatni. Akkor gyorsan vonatra ültem és elmentem Szegedről. A Dunántúlon különböző helyeken bújkáltam. Először elindultam, hogy disszidálok, aztán visszafordultam, majdnem a határtól. Ennek érzelmi okai vannak. Szerintem jól döntöttem. Rokonoknál, ismerősöknél húztam meg magamat. Április végéig hosszú idő telt el, teli bizonytalansággal, hogy mi lesz ennek a vége. Ráadásul kaptam egy értesítést. Nyilván tudatosan, az egyetemtől a szüleim címére, hogy fegyelmi tárgyalás lesz április akárhányadikán. Akkor lejöttem Szegedre, április 28-án volt és 29-én reggel bementem 9-re, fél 10-re a jogi karra. Ott néhány emberrel tárgyaltam, akkor kiderült, hogy nincs is fegyelmi tárgyalás. Ahogy jöttem ki az egyetemről, ott a lovas szobortól egy hat-nyolc méterre két civil ruhás nyomozó lépett mellém: – Maga a Kiss Tamás? Igen. Akkor feltűnés nélkül kövessen. Közölték, hogy le vagyok tartóztatva. Azóta kiderült, hogy már hónapok óta köröztek. Arra vártak, hogy valahol én Szegeden felbukkanok. A beszélgetésünk legelején utaltam arra, hogy mindenütt voltak besúgók, hát itt is, azonnal ment a füles a rendőrségre, hogy most itt van a Kiss Tamás, ő az, le lehet tartóztatni. Mert egyébként képről, arcról nem ismerhettek fel. Azért hullámzott a tömeg, már április vége volt. Tehát letartóztattak, bevittek és megkezdődött a nyolc hónapos vizsgálati fogság. Naponta, kétnaponta órákon keresztül faggatták az embert, hogy mik voltak azok a dolgok, amiket elkövetett a szocializmusunk ellen.’58 január elején kezdődött itt a Csongrád Megyei Bíróságon a tárgyalásunk. A MEFESZ megalakítása és szervezése miatt rajtam kívül a Tóth Imrét, aki szintén joghallgató volt és Gönczöl Dezső főiskolai hallgatót vonták bírósági eljárás alá. Lejtényi András eltűnt, kivándorolt. A több egyetemistát, aki az én peremben volt, melyet úgy hívtak, hogy Kiss Tamás és társainak ügye, azok röplapterjesztésért, meg úgymond fegyverrejtegetésért ítéltek el. Egy hónapos volt a tárgyalás, az ítéletek igen súlyosak, 10 év, 8 év, 6 év büntetések voltak. Mi nem annak éreztük ezt. Valahogy a börtönben pontos információink voltak arról, hogy milyen kicsi, apró cselekményekért, mondjuk valaki röplapot gyártott, úgy a nyakába sóztak öt évet, mint a pinty. Hát nem mondom ki, de az is benne volt, ahogy szokták mondani, a pakliban. Tehát mi nagyon megkönnyebbültünk, amikor a viszonylag belátható idejű börtönbüntetésünk ítéletét a bírónő kihirdette. Aztán megkezdődött a börtön, a szegedi Csillagban, majd Vácott. Másodfokon ’59-ben, érdekes módon akkor egy ilyen enyhülési hullám jött, még csökkentették is az ítéletünket 5 évre.

Mennyi volt az eredeti?
Az enyém 8 év volt, azt vitték le ötre. Tóth Imre, akinek államtitoksértésnek hívták az ügyét, kapott 10 évet és másodfokon hatot. Tehát egy évvel többet, mint én.

Mi volt ez az államtitoksértés?
Tóth Imrének az államtitoksértése az volt, hogy egyik barátja, aki Budapesten műegyetemistaként nemzetőr volt, őrzött egy ugyanolyan ávós objektumot, mint amilyen az öthalmi, vagy ahhoz hasonló. Ott talált egy könyvet vagy valami összegyűjtött anyagot, egy besúgói névsort, egy hálózati névsort tartalmazott. Hogy az élő volt vagy nem élő, az soha nem derült ki, mert valószínű, hogy álneveket használtak. De ő magához vette azt a névsort. Lehozta és megmutatta az Imrének, próbálták beazonosítani, hogy kik azok. Sejteni lehetett, de biztosat tudni nem. Ez a kutakodásuk decemberre esett. Erre nagyon fölfigyeltek a rendőrök és őket tartóztatták le legelőször, már februárban. Emiatt kapott ő tulajdonképpen többet. Vácról amnesztiával szabadultam, tehát nem kellett kitölteni az ítéletet, három év valamennyit töltöttem ténylegesen börtönben.

Mikor szabadult pontosan?
Azt hiszem, hatvanban.

És utána mihez kezdett?
Ez egy más fajsúlyú történet, mit az eddigi. A helyzet az, hogy a börtönben nekünk fiataloknak – mert szép számmal voltunk azért ilyen fiatalok ott – viszonylag könnyű volt a helyzetünk. Nem volt feleségünk, nem volt gyerekünk. Szüleink voltak, akiket sajnáltunk, de úgy voltunk, hogy hát a jég hátán is kibírjuk ezt az időt. Szemben azokkal a családos emberekkel, akik kisgyerekeket hagytak otthon, feleséget, akikről senki nem gondoskodott, bennünket a börtön kevésbé viselt meg. A vizsgálati fogság az volt nehéz addig, amíg az embernek az élete bizonytalanságban volt.
Természetes, hogy az ember hazament amikor kiszabadult. Én akkor Győrbe mentem, ahol egy évig dolgoztam a Vagongyárban, mint darukarbantartó segédmunkás, aztán fölmentem Pestre. Az ember igyekezett a lakhelyétől kicsit messzebbre kerülni, ahol nem ismerték, és ahol az erkölcsi bizonyítvány nem kell, nem kérdeznek semmit.
Pesten a Szerszámgépgyárban dolgoztam. Később megismertem a feleségemet, ő Balassagyarmaton lakott, tehát odaköltöztem Gyarmatra. Ott is segédmunkásként voltam egy-két évig. Közben elvégeztem egy közgazdasági technikumi kiegészítőt, képesített könyvelő, tervező és statisztikus lettem. Ezzel, mint beosztott könyvelő, el tudtam helyezkedni egy kis cégnél. Itt töltöttem le tíz évet. Amikor ez a idő eltelt, akkor kérvényeztem, hogy talán folytatnám az egyetemet. Szerencsémre akkor már engedték. Ez 1970-ben volt. Az ELTE-n, levelező tagozaton. Természetesen dolgozni kellett, három gyerek volt. Cum laude minősítéssel végeztem az egyetemet, ledoktoráltam ’75-ben, majd egy téeszben dolgoztam, mint jogász. Nyilván nem lehetett kacsintgatni semmiféle más terület felé, úgy megtűrték az ilyen magamfajtákat.
1989-ben kezdtük fölemelni a fejünket. Egyre többen összejöttünk. Addig is tartottuk a kapcsolatot a börtöntársakkal, mert tudniillik volt ennek a három évtizednek egy olyan sajátossága, hogy senki mással nem tudott kapcsolatot tartani az ember, csak a régi börtöntársaival. Egyrészt, mert senki másban nem bízott meg, másrészt senki mást nem akart abba a kellemetlen helyzetbe hozni, hogy rászóljanak, hogy te miért fogadtad be a házadba, miért barátkozol azzal az ellenforradalmárral, mert függetlenül attól, hogy esetleg az erkölcsi bizonyítványt az ember tizenöt év után megkapta, a megfigyelés 1990-ig tartott. Pontosan tudták, lehallgatták, megfigyelték ki kivel mozog, kivel barátkozik, mit csinál. Gyakorlatilag minden egyes börtöntársunk azt a megoldást választotta, hogy visszahúzódó, polititkailag passzív életet élt.
1990-ben már jobban nyüzsögtünk. ’90 nyarán kértek fiatal, lelkes, aktívan politizáló balassagyarmti polgárok, hogy vállaljak szerepet az önkormányzatban. Mondtam, hogy gyerekek, nekem négy év van vissza a nyugdíjig. De neked válallni kell. Aztán mondtam, hogy egye fene, hát ha egy ’56-os nem vállalja most a feladatot, akkor megette a fene. Igent mondtam, megválasztottak és így lettem a város alpolgármestere. Én nagyon szívesen csináltam. Nagyon szép feladat volt, tényleg köztiszteletben állóként mentem el aztán nyugdíjba, amikor lejárt a mandátumom ’94-ben. Pont akkor töltöttem be a 60. évemet. Élveztem a nyugdíjas létet. Nem sokáig, mert ’96-ban meg elcsábultam, pesti barátaim fölkértek, és 1996--99 között a miniszterelnöki hivatalban voltam kormányfőtanácsadó. A feladatom az volt, hogy az ’56-osok szervezeteit koordináljam, ünnepségeiket szervezzem. Ilyen fő 56-osként, hogy úgy mondjam. miután engem elfogadtak, mint sorstársat, tehát nem volt túl sok más, mert érzékeny társaság a mostani 60-70-80 évesek. Nekem ilyen problémám nem volt, és ezek közül két dologra vagyok nagyon büszke. Az egyik, hogy a 40. évfordulót viszonylag békésen, marakodás nélkül sikerült levezényelni. A másik pedig az, hogy a Kossuth téren lévő forradalom lángja emlékmű a nevemhez fűződik, én szereztem a kerületi polgármesterektől, meg egyéb helyekről a pénzt. Illetőleg, ami nem annyira közismert, hogy Snagovban, ahol Nagy Imréék raboskodtak, elhelyeztünk egy emlékkövet. Kint volt a köztársasági elnök úr is az avatáson, meg kihívtuk az akkori „snagoviakat”, tehát, akik Snagovban raboskodtak. Számomra nagyon kedves, de nagyon nehéz feladatot csináltam tavaly nyárig, de akkor azt mondtam, hogy most már nekem ebből elég. Most végleg elmentem nyugdíjba. Már csak a passziókat vállalom.

Akár a börtönbüntetés alatt, akár a vizsgálati fogság alatt volt-e valami megkeresés, vagy beszervezési kísérlet?
Felém nem. Nagyon sokról tudok, a barátaimról, hogy megpróbálták őket beszervezni, azok legalább annyiban ellenálltak, hogy azt mondták, hogy nem, mert beteg vagyok. Kibújtak alóla. Nagyon sokaknál megpróbálták. Nálam föltehetőleg ennek az volt az oka, hogy én eltűntem a látótérből. Nem véletlen, hogy én nem Szegeden éltem le ezt a három évtizedet, meg nem Balatonedericsen. Biztos, hogy erre nálam is sor került volna. Többen tudták a hatóság részéről, de azért nem volt ez annyira közismert, hogy én ’56-os voltam. Engem nem akartak beszervezni.
Egyetlenegy ilyen rendőrségi afférom volt, még valamikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején. Amikor már be lehetett adni nyugatra is az útlevélkérő lapot, akkor beadtam én is, hogy szeretnék nyugatra menni. Aztán visszaírtak, hogy az útlevélkérelmemet elutasítják, mert a kérelemben valótlan adatokat tüntetett fel. Azt írtam, hogy én nem voltam büntetve. Tudni kell, hogy jogilag akkor mi már mentesítve voltunk, megvolt az erkölcsi bizonyítványunk, nekem ezt kellett beírni, hogy nem voltam büntetve. Más kérdés az, hogy ők mit adtak ki. Azt nem hagyom, hogy azt mondják nekem, hogy én hazudok, akkor már egyébként is jogvégzett voltam. Visszaírtam, hogy megfellebbezem a döntést, mert az ilyen és ilyen törvény ilyen szakasz szerint én büntetlen előéletűnek minősülök. Két hét múlva bejött az – akkor már önálló – irodámba egy marcona rendőrnyomozó. Nem mutatkozott be. Vonja vissza a fellebbezését! Ez jogszabály, ne haragudjon. Nem vonom vissza. Igazam van vagy nincs? Akkor nagy dühösen elment, hogy a fellebbezésemet nem vagyok hajlandó visszavonni. Néhány hét múlva kaptam aztán a fellebbviteli fórumtól, az országos rendőr-főkapitányságtól megkaptam az elutasító választ, hogy kiutazását nem engedélyezem, mert kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit. Ezzel nem tudtam vitatkozni. Ezt ők eldönthetik. Ez volt az egyetlen ilyen rendőrség és köztem lévő affér a harminc év alatt.

Milyen visszaemlékezések, dokumentumok maradtak meg akár a 16-i, akár a 20-i ülésnek a meghatározó résztvevőiről?
A 16-i gyűlésről gyakorlatilag dokumentum nem maradt fenn. Pontosabban valahol láttam egy kézzel írt plakátot, hogy hívunk benneteket 16-ra, tehát az csak egy hívó plakát. Más nem maradt meg. A 20-i nagygyűlésről megmaradt a Rádiónak a hangfelvétele, ez szinte szó szerint nyomon követhető. Néhány helyen – a technika ördöge miatt – nem pontosan érthető, de azért úgy a hangulata, mint a szövege követhető, bár nem a legelején kezdi, de gyakorlatilag csak a Gönczöl Dezsőnek a bevezető szövege hiányzik róla, aztán már a Perbíró megnyitja. Megmaradtak a fényképek. Ami megmaradt azon felül, tulajdonképpen azok a rendőrségi, bírósági iratok, amik a Csongrád Megyei Levéltárban vannak, amelyek a résztvevő és a megtorlásban levő, vagy a megtorlásban, vagy az eljárásban tanúként meghallgatott egyetemisták vallomásaiból áll össze.
Az egyik, hogy 1957. május elsején vagy másodikán, amikor letartóztatnak és elkezdődik a kihallgatás, akkor teljesen világos a számomra, hogy ha felteszik a kérdést, hogy maga mit csinált szeptembertől novemberig, akkor nem mondhatom azt, hogy semmit, otthon voltam a szüleimnél. Több száz, több ezer ember tudja, hogy ott állt, ott mondta, ezt mondta. Néhány olyan dolog kivételével, ami csak nagyon szűk körben hangzott el vagy nagyon szűk körben történt, és ez tényleg nagyon kevés, én bizony fölmondtam a leckét. Akkor én pontosan tudtam, hogy mi történt, tehát amit akkor mellettem és teljesen függetlenül a Tóth Imre vallott, szinkronban van vele, amit a Gönczöl Dezső vallott, szinkronban van vele, fehéren-feketén szinte percre pontosan összeállítható, legfeljebb nevekre nem emlékszünk. Akiről föltételeztük, hogy a vizsgáló nem tudja, hogy ki az, most se tudom, mert akkor el akartam felejteni. Ezen időszak a történései szinte percre pontosan rekonstruálhatók a rendőrségi-bírósági adatokból.
Más a helyzet már az október 23-a és november 4-e közötti történésekkel. Abban az egyetemisták szerepe nem volt olyan domináns. Nem maradt fönt semmiféle dokumentum, vagy legalábbis én nem tudok róla. Sziszifuszi munka lenne kibányászni azt, hogy például a forradalmi bizottságok ülésein fölszólalt egy egyetemista vagy, hogy az egyetemeken milyen gyűléseket tartottak. Vannak korabeli résztvevők, akik erre visszaemlékeznek, össze lehet ezt állítani, de én mondom, és talán én mondhatom, ezeket a visszaemlékezéseket elég komoly forráskritikával kell kezelni, mert hajlamos az ember arra visszaemlékezni, amit negyven évvel ezelőtt csak hallott, személyes résztvevője nem volt. Ezt a sorstársaimon is tapasztalom, és tényleg sokszor voltam úgy én is az elmúlt tíz évben, mióta ezzel nagyon foglalkozom, hogy kihozzam a régi dolgokat, mert én magam sem emlékeztem arra, de ha ott van egyértelműen, akkor nyilván az történt.

Mi történt a szereplőkkel?
A Baróti rektor urat részint azért, mert bennünket támogatott, részint azért, mert a forradalom alatt is tevékeny szereplője volt a szegedi eseményeknek, három év börtönbüntetésre ítélték, ha jól emlékszem. Vele is volt itt egy visszaemlékezésünk az elmúlt tíz évben. Egyszer itt együtt voltunk Szegeden, egy kisfilm is készült. Perbíró József a professzorunk, a Forradalmi Bizottság elnöke lett, ő életfogytiglanit kapott, aztán mikor egy olyan öt-hat év után szabadult, akkor Kecskeméten élt, megnősült. Visszavonultan élt, kisebb állásokban dolgozott, meg aztán elég korán nyugdíjas lett. Sajnos ő is meghalt már. Volt egy emlékülésünk 1991-ben, a 35. évfordulón az Auditorium Maximumban. Meghívtuk a Perbírót, a Lazúrt, a Tóth Imrét. A többi oktatóról nem tudok, konkrét tudomásom nincsen. Tóth Imre Budapesten él. Amikor kijött, egy darabig ő is segédmunkáskodott, azután korrektor lett, ő nem fejezte be az egyetemet, nyugdíjas, van egy unokája, jól van, megvan. Az Abrudbányai Iván, aki a perünkben volt, el tudta végezni végül velem együtt az egyetemet. Pesten dolgozott egy cégnél. Meghalt. Gönczöl Dezső, a pedagógiai főiskolás, nagyon nehéz élete volt. Nagyon jól rajzolt, festett, van is néhány, két vagy három kisebb olajfestménye a birtokomban. Szeretett volna érvényesülni, de a kijövetele után erre nem volt mód. Szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy elég korán, olyan tíz-tizenöt évvel ezelőtt meghalt. Soós Lacinak is sikerült a végén befejezni az egyetemet, de ő is csak egy ilyen mellékes pályát futott még egy darabig, aztán elment nyugdíjba. Lejtényi Andris, aki tulajdonképpen Pesten velem volt és rengeteg helyen szerepel a neve, disszidált, és akinek a sorsáról azóta nem tudok. Próbáltam az elmúlt tíz évben kideríteni, mindenféle külföldi ’56-os szervezetnél érdeklődtem, de nem került el. Vető Miklós, aki szintén ott volt köztünk, nem mint a18-as bizottság tagja, csak lelkes MEFESZ-szervező, meg röplapkészítő, később a Sorbonne-on tanított, hogy még tanít-e nem tudom. Most jönnek azok, akik kivándoroltak, és akikről tudok. Vezényi Pali – úgy tudom – Svájcban él, ő is elég jól befutotta a pályáját. Utólag derült ki, akkor én nem ismertem, hogy a Czigány Lórándot, aki itt akkor volt bölcsészhallgató és cikket akart írni, meg a MEFESZ sajtóját akarta szervezni, elég ismert irodalomtörténész és több könyve jelent meg. Most hirtelen más nem jut eszembe. Ki kellene kutatni.

Megbánt-e valamit? A múlt ismeretében mit csinálna másként?
Áldom a sorsomat, hogy megadatott az a ritka pillanat, hogy 1956-ban én tevékeny résztvevője – talán kicsit annál több – lehettem annak a csodálatos néhány napnak. Azért mondok néhány napot, mert mi nem csak a forradalomban, hanem az azt megelőző tíz napban is lelkesek voltunk. Az átlag magyar állampolgár tizenkét napig volt boldog, október 23-tól november 4-ig. Mi pedig október tizedikétől negyedikéig. Ez tíz nappal hosszabb időszak. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt én megérhettem, mert úgy gondolom, hogy az embernek az élete így lehet tartalmas, mindazok ellenére, hogy fizikailag, anyagilag az ember hátrányos helyzetben volt itt három, három és fél évtizeden keresztül. Nem csinálnám másképp. Azt tenném viszont hozzá, hogy ilyen történelmi szituáció, ilyen helyzet nem fog többet előfordulni, vagy legalábbis biztos, hogy az én életemben nem, de még talán a ti életetekben sem. Mert ilyen száz évben egyszer van. Száz évben egyszer van egy olyan pillanat, hogy két nap alatt meg tudsz mozgatni tömegeket, ezreket, és azt érzed, hogy mindenki egyetért veled, mindenki lelkes, mindenki jön mögötted. Ehhez az a helyzet kellett, az azt megelőző tíz éves kemény diktatúra. Az, hogy akkor még a II. világháború óta csak tíz év telt el, tehát nem voltak az agyak átmosva, mint aztán az azt követő három évtizedes Kádár-rendszerben. Akkor még mindenkiben élt valami, és amikor ez lángra kapott, akkor föllobbant és fölrobbant. Ez magyarázza azt, hogy nemcsak mi, hanem egy héttel később 23-án ugyanez történik Budapesten. Egyszerűen mennek az emberek, senki nem tudja, senki nem vezeti őket, nincs vezető. A forradalomnak nincs vezetője. A mai napig nincs vezető, mert nem találsz vezetőt. Nincs.
Soha, sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi! A tevékenység, egy közös tevékenység volt, a megmozdult tömegnek a tevékenysége. Ezt visszacsinálni nem lehet. Nagyon boldog voltam, hogy ezt megélhettem...

Köszönjük szépen.
Nagyon szívesen, én köszönöm, hogy kíváncsiak voltak rám.

Az interjút 2001 tavaszán Jancsák Csaba és Döbör András készítette.

« Vissza az előző oldalra