SOHA, SOSEM AZ ÉN KERÜLT ELŐTÉRBE, HANEM MINDIG A MI

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8

AHOL A FORRADALOM ELKEZDŐDÖTT - beszélgetés Kiss Tamással [1. jegyzet]

Kiss Tamás 2001 tavaszán, a Belvedere Meridionale „oral history” kutatócsoportjának meghívására az SZTE JGYTFK Történettudományi Tanszék vendége volt. A több mint három órás beszélgetés videótechnikával került rögzítésre és hozzáférhető a tanszéki könyvtár archívumában (Szeged, Hattyas sor 10.). Az interjút Döbör András és Jancsák Csaba készítette, és Jancsák Csaba látta el jegyzetekkel.
A jegyzetek a dokumentum végén, a 8. oldalon találhatóak, illetve elérhetőek szövegbeni előfordulásuk helyén is - utóbbi esetben a megfelelő linkre kattintva új ablakban jelenik meg a jegyzet.

Bevezetésként azt szeretném kérni, hogy beszéljen nekünk gyermekkoráról.
Az ember az elmúlt 50 évben megszokta, hogy önéletrajzot ír, az ’50-es években is elég sokat kellett gyakorolni, sajnos. 1934-ben születtem Balatonedericsen, a Dunántúlon, ez egy néhány száz lelkes kistelepülés. Mindkét szülőm pedagógus volt, ketten voltak ott ők a tanítók, belőlük állt a tantestület. Mint tanítógyerek éltem meg a II. világháborút. 1945-től Keszthelyre a premontrei gimnáziumba írattak be. Apámat akkor kivitték szovjet hadifogságba, anyámmal maradtunk hármasban – öcsém 8 évvel fiatalabb volt. ’48 végén apám hazajött, ’52-ben viszont szegény anyám halt meg. Nem mondom, hogy nyomorban éltünk, de azért nagyon szolidan és nagyon szerényen. 1953-ban érettségiztem, „jelesre értem”, és villamosmérnök akartam lenni. De ugye értelmiségi származással nehéz volt bekerülni első nekifutásra. [2. jegyzet] Nem is sikerült. Úgyhogy én ’53 nyarán még otthon voltam, és ősztől felmentem Pestre, a csepeli nagy Vas- és Fémművekben dolgoztam 1 évig mint dukkózó, betanított munkás. Jól lehetett vele keresni, de piszok nehéz munka volt. A következő évben megint jelentkeztem az egyetemre. Megint elutasítottak. Akkor megfellebbeztem. Az oktatási minisztériumba kellett személyesen elmenni a fellebbezéssel. Ott álltunk körülbelül hatszázan, és akkor közölték, aki kitűnőre, jelesre ért, az maradjon itt, a többi menjen el. Így maradtunk ott vagy ötvenen, és akkor közölték, hogy jöhetek Szegedre a TTK-ra. Így kerültem én Szegedre, egy olyan szakra, a matek-fizikára, melyhez – műszaki érdeklődésem ellenére – nem volt kedvem. Nem valami híres eredménnyel, de azért az első meg a második félévet befejeztem, és akkor ismerkedtem meg itt a jogászhallgatókkal. A második év kezdetekor elmentem a jogi kar dékánjához és bejelentkeztem, hogy szeretnék átiratkozni. Húsz percet beszélgetett velem és közölte, hogy akkor másnap reggel itt találkozunk. Na, így lett belőlem joghallgató. Ez volt 1955-ben. Az első évet kitűnőre végeztem. Hozzáteszem rögvest, hogy az akkori jogi pálya, tehát bíró, ügyész eszembe nem jutott. Két jó barátom volt, akikkel úgy az első félév után sülve-főve együtt voltunk. Ezek közül az egyik dékán lett, a másik meg akadémikus, tehát én is valahova errefelé tendáltam volna, a tudományos pálya és nem a jogi szakma egyéb – gyakorlati – pályái felé. Amikor aztán bekövetkezett az 56-os ősz, az alapvetően megváltoztatta az életemet.

Volt-e valamilyen politikai irányvonal, ami meghatározta az Ön gondolkodását?
Nem mondanám ezt politikai irányvonalnak, inkább egyfajta érzelmi ráhangolódás, tehát az a fajta élményanyag, amiről az előbb beszéltem, hogy nem vesznek fel az egyetemre jeles érettségi ellenére, csak azért, mert az én apám és anyám tanító, tehát értelmiségi. Látom azt, hogy azok, akik úgymond a hatalom birtokosai – a munkások és parasztok –, még talán rosszabbul élnek vagy még nagyobb nyomorban, nagyobb elnyomásban. Nem is a nyomor itt a legérdekesebb dolog, mert hiszen háború után vagyunk, ebből következőleg bizonyos fokig természetszerű, hogy szegények az emberek. De milyen terror alatt élnek! Csengőfrász – ismeritek talán a fogalmat. Én magam látom, amint az apámat éjszaka vallatják az ávósok, mert ott volt valami politikai beszélgetőkör. Semmi több, tehát semmit nem tettek. De hát ez egy összeesküvés volt. Szerencsére megúszta, mert közelébe se került, csak bekerült a képbe. Hallott az ember dolgokat, amiről viszont nem beszélt. Akkor inkább befele forgatta. Ez meghatározta azt a fajta magatartást, hogy ezen valahogy változtatni kellene, de addig, amíg az ember nem kapott külső lökést, addig nem indult el. Tisztában volt vele, hogy azok a korlátok annyira kemények, annyira merevek, hogy ha én nem akarom, hogy beverjék a fejemet, hogy engem becsukjanak, akkor én befogom a számat.

Volt-e a hallgatóknak valamiféle autonómiája vagy önszerveződő érdekképviseleti szervezete, avagy a későbbi MEFESZ-szel kapcsolatban egy teljesen spontán önszerveződés tanúi lehetünk?
Az egyetemi hallgatóknak semmiféle autonóm szervezete nem volt, akkor már azt hiszem 1948-tól csakis és kizárólag a DISZ, mint ifjúsági szövetség létezett, aminek mindenki kötelezően a tagja volt. Ez a DISZ-élet abból állt, hogy havonta egyszer a DISZ-titkár elmondott valami szentenciát a Szabad Népből, vagy valami brosúrát felolvasott.

Az őszi, Szegedre való visszaérkezéskor az oktatási napokon, akár az egyetemi épületeken belül akár az oktatók, hallgatók között, érzékelhető volt-e egyfajta fellángolás vagy felújulás?
Egy pezsgés volt. Egy évvel korábban az véletlenül sem fordult elő, hogy az egyetemisták egymás között akár csak egy sarokban, vagy a diákszálló egy szobájában, vagy beszélgetés közben politikai kérdésekről váltottak volna egymással szót. Ez tabu volt. Egyszerűen nem merte senki megkockáztatni, hogy ha volt véleménye, akkor azt elmondja. 1956 szeptemberében már az egyértelműen érezhető volt, hogy valami változás előtt állunk. Valami történni fog, valami történik körülöttünk. Nagyon jól érezhető volt. Tehát megindult egy erjedés.

következő oldal »