Nyitóoldal
SOHA, SOSEM AZ ÉN KERÜLT ELŐTÉRBE, HANEM MINDIG A MIMilyen visszaemlékezések, dokumentumok maradtak meg akár a 16-i, akár a 20-i ülésnek a meghatározó résztvevőiről?A 16-i gyűlésről gyakorlatilag dokumentum nem maradt fenn. Pontosabban valahol láttam egy kézzel írt plakátot, hogy hívunk benneteket 16-ra, tehát az csak egy hívó plakát. Más nem maradt meg. A 20-i nagygyűlésről megmaradt a Rádiónak a hangfelvétele, ez szinte szó szerint nyomon követhető. Néhány helyen – a technika ördöge miatt – nem pontosan érthető, de azért úgy a hangulata, mint a szövege követhető, bár nem a legelején kezdi, de gyakorlatilag csak a Gönczöl Dezsőnek a bevezető szövege hiányzik róla, aztán már a Perbíró megnyitja. Megmaradtak a fényképek. Ami megmaradt azon felül, tulajdonképpen azok a rendőrségi, bírósági iratok, amik a Csongrád Megyei Levéltárban vannak, amelyek a résztvevő és a megtorlásban levő, vagy a megtorlásban, vagy az eljárásban tanúként meghallgatott egyetemisták vallomásaiból áll össze. Az egyik, hogy 1957. május elsején vagy másodikán, amikor letartóztatnak és elkezdődik a kihallgatás, akkor teljesen világos a számomra, hogy ha felteszik a kérdést, hogy maga mit csinált szeptembertől novemberig, akkor nem mondhatom azt, hogy semmit, otthon voltam a szüleimnél. Több száz, több ezer ember tudja, hogy ott állt, ott mondta, ezt mondta. Néhány olyan dolog kivételével, ami csak nagyon szűk körben hangzott el vagy nagyon szűk körben történt, és ez tényleg nagyon kevés, én bizony fölmondtam a leckét. Akkor én pontosan tudtam, hogy mi történt, tehát amit akkor mellettem és teljesen függetlenül a Tóth Imre vallott, szinkronban van vele, amit a Gönczöl Dezső vallott, szinkronban van vele, fehéren-feketén szinte percre pontosan összeállítható, legfeljebb nevekre nem emlékszünk. Akiről föltételeztük, hogy a vizsgáló nem tudja, hogy ki az, most se tudom, mert akkor el akartam felejteni. Ezen időszak a történései szinte percre pontosan rekonstruálhatók a rendőrségi-bírósági adatokból. Más a helyzet már az október 23-a és november 4-e közötti történésekkel. Abban az egyetemisták szerepe nem volt olyan domináns. Nem maradt fönt semmiféle dokumentum, vagy legalábbis én nem tudok róla. Sziszifuszi munka lenne kibányászni azt, hogy például a forradalmi bizottságok ülésein fölszólalt egy egyetemista vagy, hogy az egyetemeken milyen gyűléseket tartottak. Vannak korabeli résztvevők, akik erre visszaemlékeznek, össze lehet ezt állítani, de én mondom, és talán én mondhatom, ezeket a visszaemlékezéseket elég komoly forráskritikával kell kezelni, mert hajlamos az ember arra visszaemlékezni, amit negyven évvel ezelőtt csak hallott, személyes résztvevője nem volt. Ezt a sorstársaimon is tapasztalom, és tényleg sokszor voltam úgy én is az elmúlt tíz évben, mióta ezzel nagyon foglalkozom, hogy kihozzam a régi dolgokat, mert én magam sem emlékeztem arra, de ha ott van egyértelműen, akkor nyilván az történt. Mi történt a szereplőkkel? A Baróti rektor urat részint azért, mert bennünket támogatott, részint azért, mert a forradalom alatt is tevékeny szereplője volt a szegedi eseményeknek, három év börtönbüntetésre ítélték, ha jól emlékszem. Vele is volt itt egy visszaemlékezésünk az elmúlt tíz évben. Egyszer itt együtt voltunk Szegeden, egy kisfilm is készült. Perbíró József a professzorunk, a Forradalmi Bizottság elnöke lett, ő életfogytiglanit kapott, aztán mikor egy olyan öt-hat év után szabadult, akkor Kecskeméten élt, megnősült. Visszavonultan élt, kisebb állásokban dolgozott, meg aztán elég korán nyugdíjas lett. Sajnos ő is meghalt már. Volt egy emlékülésünk 1991-ben, a 35. évfordulón az Auditorium Maximumban. Meghívtuk a Perbírót, a Lazúrt, a Tóth Imrét. A többi oktatóról nem tudok, konkrét tudomásom nincsen. Tóth Imre Budapesten él. Amikor kijött, egy darabig ő is segédmunkáskodott, azután korrektor lett, ő nem fejezte be az egyetemet, nyugdíjas, van egy unokája, jól van, megvan. Az Abrudbányai Iván, aki a perünkben volt, el tudta végezni végül velem együtt az egyetemet. Pesten dolgozott egy cégnél. Meghalt. Gönczöl Dezső, a pedagógiai főiskolás, nagyon nehéz élete volt. Nagyon jól rajzolt, festett, van is néhány, két vagy három kisebb olajfestménye a birtokomban. Szeretett volna érvényesülni, de a kijövetele után erre nem volt mód. Szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy elég korán, olyan tíz-tizenöt évvel ezelőtt meghalt. Soós Lacinak is sikerült a végén befejezni az egyetemet, de ő is csak egy ilyen mellékes pályát futott még egy darabig, aztán elment nyugdíjba. Lejtényi Andris, aki tulajdonképpen Pesten velem volt és rengeteg helyen szerepel a neve, disszidált, és akinek a sorsáról azóta nem tudok. Próbáltam az elmúlt tíz évben kideríteni, mindenféle külföldi ’56-os szervezetnél érdeklődtem, de nem került el. Vető Miklós, aki szintén ott volt köztünk, nem mint a18-as bizottság tagja, csak lelkes MEFESZ-szervező, meg röplapkészítő, később a Sorbonne-on tanított, hogy még tanít-e nem tudom. Most jönnek azok, akik kivándoroltak, és akikről tudok. Vezényi Pali – úgy tudom – Svájcban él, ő is elég jól befutotta a pályáját. Utólag derült ki, akkor én nem ismertem, hogy a Czigány Lórándot, aki itt akkor volt bölcsészhallgató és cikket akart írni, meg a MEFESZ sajtóját akarta szervezni, elég ismert irodalomtörténész és több könyve jelent meg. Most hirtelen más nem jut eszembe. Ki kellene kutatni. [19. jegyzet] Megbánt-e valamit? A múlt ismeretében mit csinálna másként? Áldom a sorsomat, hogy megadatott az a ritka pillanat, hogy 1956-ban én tevékeny résztvevője – talán kicsit annál több – lehettem annak a csodálatos néhány napnak. Azért mondok néhány napot, mert mi nem csak a forradalomban, hanem az azt megelőző tíz napban is lelkesek voltunk. Az átlag magyar állampolgár tizenkét napig volt boldog, október 23-tól november 4-ig. Mi pedig október tizedikétől negyedikéig. Ez tíz nappal hosszabb időszak. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt én megérhettem, mert úgy gondolom, hogy az embernek az élete így lehet tartalmas, mindazok ellenére, hogy fizikailag, anyagilag az ember hátrányos helyzetben volt itt három, három és fél évtizeden keresztül. Nem csinálnám másképp. Azt tenném viszont hozzá, hogy ilyen történelmi szituáció, ilyen helyzet nem fog többet előfordulni, vagy legalábbis biztos, hogy az én életemben nem, de még talán a ti életetekben sem. Mert ilyen száz évben egyszer van. Száz évben egyszer van egy olyan pillanat, hogy két nap alatt meg tudsz mozgatni tömegeket, ezreket, és azt érzed, hogy mindenki egyetért veled, mindenki lelkes, mindenki jön mögötted. Ehhez az a helyzet kellett, az azt megelőző tíz éves kemény diktatúra. Az, hogy akkor még a II. világháború óta csak tíz év telt el, tehát nem voltak az agyak átmosva, mint aztán az azt követő három évtizedes Kádár-rendszerben. Akkor még mindenkiben élt valami, és amikor ez lángra kapott, akkor föllobbant és fölrobbant. Ez magyarázza azt, hogy nemcsak mi, hanem egy héttel később 23-án ugyanez történik Budapesten. Egyszerűen mennek az emberek, senki nem tudja, senki nem vezeti őket, nincs vezető. A forradalomnak nincs vezetője. A mai napig nincs vezető, mert nem találsz vezetőt. Nincs. Egy hivatalos kormányfő megy az események után, nagyon szimpatikusan áll hozzá a követelésekhez. Ma beszélgettem egy sorstársammal, aki itt volt Szegeden, egész más területen, munkástanács-tag volt, talán a Kendergyárban. Mint kiderült, velem gyakorlatilag egyidős volt. És nagyon kemény tíz év börtönbüntetést kapott, öt évet le is ült. Beszélgettünk, és kiderült, csak azt nem szereti, mikor valaki az ’56-osok közül azt mondja, hogy ezt én csináltam! Nem. Ezt mi csináltuk! És azt hiszem, észrevehettétek, hogy néhány apró dolog kivételével én azt mondom, hogy ezt mi csináltuk. Soha, sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi. Nyilván volt olyan, hogy ezt én írtam, ezt én mondtam. A tevékenység, az egy közös tevékenység volt, az ennek a megmozdult tömegnek a tevékenysége. Ezt visszacsinálni nem lehet. Még egyszer mondom, hogy nagyon boldog voltam, hogy ezt megélhettem és nagyon boldog vagyok ma is. Nem lenne gazdagabb az életem, hogy ha én most egyetemi tanár lennék, akadémikus lennék, mint az évfolyamtársaim egyike-másika. Mert az is egy gazdag élet, én egy percig nem mondom, hogy nem az, de én azt gondolom, hogy ez egy sokkal színesebb, sokkal gazdagabb élet. Köszönjük szépen. Nagyon szívesen, én köszönöm, hogy kíváncsiak voltak rám.
|